Takács Dalma

Öt perccel ezelőtt még zavartan fészkelődtek a résztvevők, most viszont mindenki hallgat, csak a kréta sercegése töri meg a csendet. Összeráncolt homlokok, előredöntött fejek, visszafojtott levegővételek árulkodnak róla, hogy a jelenlévők minden figyelmüket a rajzolásnak szentelik – csak a velem szembenülő, 50 körüli férfi küzd a feladattal. Vonalat húz, aztán a kézfejével letörli, majd újrapróbálkozik – amikor elmaszatolja az eredeti képet, némán káromkodik, aztán rám emeli a tekintetét. Tele van dühvel – haragszik rám, a krétára és saját magára is. Megmondtam, hogy nekem ez nem megy, béna vagyok az ilyesmihez – mondja ki most már hangosan, és úgy vágja az asztalhoz a rajzszert, hogy a többiek mind felnéznek.

Az, hogy a visszajelzések hatalmas jelentőséggel bírnak az életünkre nézve, és mélyen formálják az önmagunkról alkotott képünket, valószínűleg senki számára nem újkeletű információ. Szociál- és szervezetpszichológusok hosszú évtizedek óta vizsgálják a jó visszajelzés művészetét. De mire vágyunk legbelül? És mitől lesz egy visszajelzés emlékezetes?

Közel 20 év telt el, mióta megnyílt Berlin első temetőkávézója. Míg a helyiek egy része üdvözli az ötletet, sokan tiszteletlennek és morbidnak tartják a mozgalmat. De vajon kinek van igaza? Van-e helye a sportnak, olvasásnak, beszélgetésnek ott, ahol emberek nyugszanak?