A közép-európai „Jane Goodall”, akit boszorkánynak csúfoltak, pedig csak értett az állatok nyelvén
Mi kell még ahhoz, hogy belássuk: a természet és az állatok egyek velünk?
Mi kell még ahhoz, hogy belássuk: a természet és az állatok egyek velünk?
Szabó Anna Eszter személyes írása a Gund nevű plüsskutyájáról, akit harmincnégy éve sírt ki magának egy amerikai szupermarketben, és aki azóta sem vesztett a jelentőségéből.
Ó, azok a karácsonyi bénázások! A csodás ünnepre való törekvésben nálatok is többször csúszik félre valami, mint a sima hétköznapokon? A szerkesztőségben nem kellett sokat gondolkozni a ciki sztorikon, elég gyorsan összegyűlt egy cikkre való. Azért ér folytatni a sort kommentben!
„A tájszólásban benne van az otthonunk illata, a nagymamánk hangja, a gyerekkorunk udvara. Ha letagadjuk, mintha magunkból tagadnánk ki valamit” – írja Szászi Fanni, aki felnőttkorára barátkozott meg palóc tájszólásával.
A háború utáni nélkülözés, a termelőszövetkezet, a külföldről hazalátogató gyerekek… a családok élete generációról generációra változik. Örök viszont a fa csúcsára felhelyezett ezüst angyalka, és az is, ahogy emberek minden nehézséggel dacolva igyekeznek feldíszíteni az ünnepet.
Azt talán még a laikusok is tudják, mennyire kiszámíthatatlan minden, ami a földműveléssel, növénytermesztéssel kapcsolatos. Annak pedig, aki a megbízható minőségű háztáji termékeket az éttermekbe, háztartásokba vagy céges konyhákba szállítja, még több kihívással kell szembenéznie, már csak az emberi tényező miatt is. Csorba Noémivel, a Falusi kosár alapítójával beszélgettünk.
Mi történik akkor, amikor egy országban alig marad pszichiáter, viszont rengeteg a feldolgozatlan trauma? Zimbabwében egy orvos radikális ötlettel állt elő: nem rendelőket nyitott, hanem padokat tett ki, és nagymamákat képzett ki arra, hogy meghallgassák az embereket.
„Otthon, félédes otthon” – olvasható egy ház alakú borospoháron. Egy strucc a fejét nem a homokba, hanem a pohárba dugja. Egy másik képen a poharak dominóként dőlnének el, ha a családtagok nem tartanák. A Tintaló című könyvben kevés a szöveg, hiszen leginkább az illusztrációk, és épp a szavak nélküli csend sűríti össze, milyen az élet a szenvedélybetegek családjában.