A társkereső appok mögött sikeres üzleti vállalkozások állnak, amelyek népszerűségük érdekében kihasználják a társkeresőket: például úgy, hogy az emberi psziché működését ismerve tudatosan függővé teszik őket, akárcsak a nyerőgépek a játékosokat, vagy a közösségi média a felhasználókat. És az sem egyértelmű, hogy támogatják-e valóban a társtalálást.
Tallinn eredetileg nem szerepelt azon a képzeletbeli listán, amelyen a legizgatóbb úti célokat gyűjtögetem. De így, hogy a PÖFF filmfesztivál és egy gáláns meghívás kapcsán mégis odasodort a szél, hezitálás nélkül felvésem utólag arra a listára az észtek fővárosát. Hogy miért szerettem belé? Naná, hogy elmondom.
Úgy képzelem, a mennyország olyan lehet, mint egy immerzív kiállítás: az ember elmerülhet a leélt élet tökéletes pillanataiban. A tökéletes pillanat persze lehet tökéletlen is, az én meghatározásom szerint az a lényeg, hogy ott és akkor ne vágyjunk sehova máshova. Pontosan ott akarjunk lenni, ahol vagyunk, egyedül, vagy azzal a társsal, aki épp mellettünk van. New Yorkban több ilyen tökéletes pillanatot is betárazhattam.
Szerelem dolgában közhely, hogy felmelegítve csak a töltött káposzta jó. Van, persze, aki egyetért ezzel, és van, aki nem. De mi a helyzet a barátsággal? Érdemes megkeresni azokat az embereket, akikkel egykor közeli kapcsolatban álltunk, vagy jobb, ha megtartjuk őket az emlékezetünkben – tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti verziójukban?
Alapélményem volt New Yorkban a szédülés. Nem múlt el hét nap alatt sem, pedig azt hittem, idővel megszokom a hatalmas tereket, a nagy magasságokat, a villámgyors lifteket, a nyaktörő érzést, amikor keresem a szememmel egy épület tetejét, vagy a rémületet, amikor elszáguld mellettem egy metrószerelvény.