Van az úgy, hogy az ember azután sem tud kitörni a közepes tanuló ketrecéből, hogy rég maga mögött hagyta az iskolapadot (és ad absurdum még sikeres is lett a választott területén…) Olyan szülőket kérdeztem a keserű csalódásaikról, akik már kaptak (szerintük) igazságtalan jegyet arra a házi feladatra, amit a gyerekük helyett csináltak meg.
Caitlin Doughty temetkezési vállalkozó könyvet írt azokra a kérdésekre válaszolva, amiket az évek során neki tettek fel. Azt vallja: a halállal kapcsolatban nincsen rossz kérdés, úgyhogy érdeklődj bátran! Szerintem már a mű címe is lenyűgöző: Megeszi a macskám a szememet, ha meghalok? (Spoiler: nem. Vagyis: nem azonnal, és nem a szemedet. Spoiler 2.: a kutyatartók sincsenek teljes biztonságban, Caitlin pedig azt is elmagyarázza, miért nem.)
Zaklatott olvasói levelet kaptunk: egy budapesti asszony az utcán egy fiúra lett figyelmes, aki alulöltözötten guberált egy kukában. Nem tudott elmenni szó nélkül mellette, beszélgetni kezdtek, majd az asszony hazavitte magával a fiút. A történet végül nem zárult megnyugtatóan, sőt. Szakemberrel jártunk utána, mi a teendője az embernek, ha hasonlót tapasztal, és mi az oka annak, hogy olyan sok a csellengő.
Az 1870-es években Kansas délkeleti részén élt egy család, amely egy kis fogadót üzemeltetett. Sokan utaztak arra, csakhogy azok közül, akik beléptek a fogadóba, nem mindenki látta meg újra a napvilágot.
Budapesten van egy igazán autentikus iráni cukrászda, melyet egymagában visz Raheban Freedon, aki Iránból költözött Budapestre, hogy sáfrányos, pisztáciás nyalánkságaival elvarázsolja a környékbelieket. Nagyon szeret nálunk élni, a magyarokat barátságosnak és társaságkedvelőnek tartja, a fővárosiak pedig előszeretettel ugranak be hozzá, hogy egy mézes, kardamomos, rózsavizes, pisztáciás csodával csempésszenek egy kis fényt a napjukba.