A kéményseprő pontosan érkezik, hozza a számlatömböt, nem nézi meg a kéményt, de elmondja, mit gondol a világról. Fizetek. Nem tudom, mi bosszant jobban: az, hogy szó nélkül átadom a tizenhétezer forintot a semmiért, vagy az, hogy valójában úgy lett ingyenes a szolgáltatás, hogy mégis fizetni kell érte.

2015 egyik legnagyobb bestsellere nem regény, önéletrajzi könyv, romantikus irodalom volt, hanem – kapaszkodj meg – egy színező, amit felnőtteknek terveztek. A trend pedig azóta is felfelé ível: mára már Harry Styles-os és ördögűzős kifestőt is vásárolhatunk magunknak. Mielőtt azonban elkönyvelnéd ezt egy újabb hülye hóbortnak, jobb, ha tudod, az idegtudomány kutatói is erre esküsznek.

Denis Matyasy francia cukrász- és csokoládémester az elmúlt 15 évben nagyban hozzájárult a hazai cukrászat fejlődéséhez, és büszke szívvel követte – követi mind a mai napig – az átalakulást. Nemcsak szakmai, hanem személyes érintettsége révén is, hiszen nagyapja Szolnokon született, majd a két világháború között vándorolt el Grenoble-ba, végül Toulonba.

Vannak olyan gyerekprogramok, amiket Anna Eszter eltörölne a föld színéről. Vagy legalábbis alaposan megreformálna. Újraolvasó.

Nemes tulajdonság, ha valaki képes felismerni a hibáit, és az egóját háttérbe szorítva bocsánatot tud kérni. Azonban fontos, hogy ezt mértékkel tegyük, máskülönben a mea culpa alárendelődő, szorongásoktól fűtött viselkedésbe csaphat át. De hol a határ a kettő között?

„Nem volt olyan időszak az életemben, amikor a kertem ne adott volna erőt ahhoz, hogy elbírjam azokat a feladatokat, amelyeket a sors nekünk szánt” – mondja Duraj Diána. A természet rendje önmagában is tanító erejű, de különösen akkor, amikor az ember mély megpróbáltatásokon megy keresztül.

A #hobosexual hashtag egyre gyakrabban bukkan fel a közösségi médiában, méghozzá olyan történetek kíséretében, amelyekben elsősorban nők számolnak be arról, hogy befogadtak az életükbe egy olyan partnert, aki valójában nem szeretetet, hanem lakhatást keresett. Kicsoda a hoboszexuális ember, és hogyan ismerhetjük fel?

Parádsasváron három évszázadon át fújták az üveget – aztán a gyár lehúzta a rolót, és csak a romok maradtak. Vagy mégsem? Egy család ma is életben tartja a mesterséget: világító pálinkáspoharakat fújnak, történeteket mesélnek, és abban hisznek, hogy az üveg nemcsak törékeny, hanem örök is.